Egy éve a világ végén

Egy éve a világ végén

Nem is tudom, hogy honnan kezdjem, mert nehéz megfogni a folyamatnak az elejét. Talán azzal, hogy elkezdtem kutakodni önmagam után, hogy ki is vagyok, mit akarok magamtól és az élettől, netalántán az élet mit akar tőlem. Arra rájöttem, hogy olyasmit akarok tenni, amit szeretek, már amennyire lehetséges. Így jutottam arra következtetésre, hogy elhagyjam a várost, amelyben éltem, jóformán egész eddigi életemben. Ez elsőre nem tűnik szokatlannak, de ha valaki 2012 elején azt mondja, hogy költözzek el egy kisvárosba, azt mondtam volna, hogy az nem nekem való. Mert igen, miután 4 hónapot töltöttem Erasmus ösztöndíjjal Budapesten, azt mondtam, hogy én így, fiatalként nem tudnám elképzelni azt, hogy egy kisebb városban lakjak, mint Kolozsvár. És mégis: az élet provokált, hogy ne a megszokott utat válasszam, amit a legtöbben tennének, hanem azt, ami nekem leginkább megfelel. Így döntöttem el, sok-sok sámlizás és befelé fordulás után, hogy én azt akarom tenni, amit szeretnék, még ha az földrajzilag nincs is Kolozsváron vagy a megszokott környezetemben, hanem egy sokak által hátrányosnak tekintett, értékvesztett vidéken, ami olyan, mintha a világ vége lenne. A világ vége nekem a világ elejét jelentette. Ez a hely nem más, mint Petrozsény és a Zsil völgye. Ugye, hogy egyből az ugrik be, hogy bánya, hogy ott az emberek vadak, hogy ott nincs semmi, vagy ami van, az meg olyan, mintha nem is lenne? Hát igen, sokan élnek ezzel a tévhittel, képzelettel egy olyan helyről, ahol feltehetőleg sohase jártak s csak a hírekből, régmúlt történetekből ismernek. Deportáltak? - volt a kérdés egyesek részéről. Nem, magam mentem oda, s szeretem. Mit is szeretek én benne?

Elsősorban a környezetet, azt, hogy a természet, a hegyek karnyújtásnyira vannak, minden fenségükkel együtt. Csodás kinézni az ablakon és a hegyeket látni körös-körül a reggeli ködön keresztül, a sárguló falevelekkel, majd fényesen és hóval borítottan, de akár szélben, esőben vagy a verőfényben. A város maga is megfogott, a maga nyugalmával, kevés autós forgalmával, de annál több biciklissel és görkorcsolyázóval, vagy a parkban sakkozó bácsikkal, a piac bőségével és zsibongásával, a kávés üzlet illatával, vagy a törzshelyeken elfogyasztott kedvencekkel. Mert igen, itt jóformán egyből lett törzshelyem, amit Kolozsvárról nem mondhatok el, pedig ott kocsma, kávézó bősegesen van. Ami azonban más volt Kolozsvárhoz képest, s talán a hely történelme, sorsa következtében: az emberek. Nyitottak, segítőkészek, nyugodtak, pedig nem könnyű az ők életük se. Kolozsvár egy nagy csalamádé: jönnek az emberek mindenfelől, s mindenki elvan a maga bajával, bandájával, azt segíti, de a többiekkkel nem törődik, mindaddig, amíg nem származik haszna belőlük valamilyen formában. Nem mondom, hogy szülővárosomban nincsenek értékes és jó emberek, de valahogy abban a tömegben nehezebb megtalálni, észrevenni őket. Az itteni embereknek köszönhetően sikerült a szakmában gyakorlatoznom, majd munkát kapnom, pedig egy kezemen megszámolhatom, hogy hány embert ismertem, mikor először ide jöttem. A nyitottságuk a mindennapi dolgokban is megnyilvánult, mert egy adott pillanatban hárman is felajánlották, hogy vihetem hozzájuk a mosnivalókat, vagy a kertek mellett elhaladva az akkor szedett almából kínáltak meg. Érdekes volt megtapasztalni azt is, hogy milyen egy zsoltárt élesben énekelni a Szentmisén, minden előzetes készület nélkül úgy, hogy csak az orgonát meg a saját hangodat hallod, mert itt erre is volt lehetősegem. Azóta is, amikor csak tehetem, besegítek az énekes szolgálatba a kántornak vagy az idős nénikékből álló kórusnak, akikkel Szentmise után kész élvezet kávézni és akkorákat kacagni, hogy visszük el a helyet.

Sok új dolog kezdődőtt meg ezzel az életemben. Először is kikerültem minden szempontból a komfortzónámból. A környezetet tekintve elkerültem az otthonból, a család által biztosított előnyök megszűntek. Bentlakásba kerültem, ahol meg kellett szokjam azt, hogy kevesebb helyem van, mással együtt lakom, a pénzt, ami nem folyt a csapból, be kellett osztani, hogy jusson belőle elsősorban az ételre, hazautazásra, de azért ne csak a négy fal között üljek. A helyzet megtanított, hogy az időmet is másképp osszam be, hogy mikor szórakozom, pihenek, takarítok, vagy főzők, s főleg, hogy miből, mert az se mindegy, hogy mit eszik az ember, főleg, hogy nem vagyok a non-stop szalmakrumpli híve. Azóta változott a helyzet, mert most van szolgálati lakásom, ahol van hely kibontakoztatni a főzés területén szerzett ismereteket, s kipróbálni újdonságokat.

Az egyik jelentős változás a munkával kapcsolatos, mert bár egyetemista vagyok, itt mesterizem, de közben dolgozom, s ez sokat változtat a helyzeten, hisz nincsenek már 2 hónapos vakációk, reggel ha tetszik, ha nem, fel kell kelni, a szabadnapok és a fizetés korlátozott, de az ember nem marad örökre diák: meg kell tanuljon élni abból, amivel rendelkezik, s ha egy kicsit odafigyelünk, lehetséges jól élni, bár nem könnyű.

A város viszonylag kicsi, a község, ahol dolgozom, még kisebb, de mégis vannak lehetőségek, bár másabbak, mint amikhez szokva voltam. A hegyeket mindig is szerettem, gyerekkoromban sokat is jártunk a családdal, de aztán valahogy ritkultak az alkalmak, mert helyette volt más. Itt újra felfedeztem őket: volt, hogy 5-6 hétvégét egymás után a hegyekben töltöttem. Szoroson mentünk keresztül, vagy csak ültünk a melegben és hallgattuk az esőt. Volt, hogy éjszaka a holdfényben, térdig érő hóban mentünk, máskor a szél fújt úgy, mintha el akarna repíteni. Síztem (majd térdficammal ültem 2 hétig az ágyban), szánkóztam, majd tavasszal kikericset láttam. A nyár közeledtével egyre messzebb sikerült elmennem, hol egyedül, hol másokkal, hol gyalogosan, hol biciklivel, figyelve a természet csodáját és azt, hogy erre szükségem van. Csábít a siklóernyőzés lehetősége is, mert eddig elérhetetlennek tünt számomra. A hegyen kívül a városban is vannak lehetőségek: itt is van hova menni bulizni, s inkább az számít, hogy kivel, nem pedig az, hogy hova. Ilyen szempontból a csoporttársak vevők a bulikra, borozgatásokra, és nem egyszer vesszük észre, hogy az idő elrohant, másnap már vizsga van. Érdekes volt elmenni a kolegákkal mozizni: igazából nincs is mozi, csak egy nagyobb terem, ahol kényelmes fotelek, kis asztalkák vannak, s ha legalább 4 ember összegyűl és megegyeznek, hogy milyen filmet akarnak megnézni a készletből, akkor nincs más dolguk, csak hogy hátradőljenek és megnézzék. Ami számomra még kikapcsolódás: vasárnaponként végigmenni a kirakodóvásáron, ócskapiacon. Kolozsváron is van ilyen, csak ott nehezebben elérhető, s valahogy ott ritkán jutott idő erre, vagy akár arra, hogy görkorcsolyázzak vagy sétáljak. Most, hogy megjött az ősz s többnyire falun vagyok, jól esik gombát szedni vagy szedret, segíteni másoknak a kerti munkában, betakarításban. Ez is hozzátartozik a vidék hangulatához, szokásaihoz. Sorolhatnám még, hogy mi van, de részben fölösleges, mert mások számára lehet, hogy megszokott dolog, vagy éppen unalmas, s így csak számomra van jelentősége.

A legfontosabb dolgok azért mégiscsak lelkileg történtek. Elkerülni otthonról számomra új dolog volt, kikerülni a közösségből, amelyben benne voltam nyakig és segített, formált, az se volt könnyű. De úgy az otthon, mint a közösség, úgy érzem, felkészítettek erre a tapasztalatra, arra, hogy amit megtanultam, amire rájöttem magammal kapcsolatosan, azt átültessem az elméletből a gyakorlatba, hogy ne csak szó legyen, hanem tett. Nehéz volt megtalálni a módját annak, hogy lelkileg aktív maradjak, s ne függjek más vezetésétől, tanácsától. Az se könnyű, hogy vasárnaponként stoppal menjek Szentmisére, vagy ha megkérdik, hogy miért nem megyek be vasárnap esetleg dolgozni, akkor megmondjam azt, hogy a templomba megyek. Sok energiámba telt az is, hogy észrevegyem, hogy mi megy bennem végre, az, hogy felnövőben vagyok, s ezt a világ tudomására hozni. Nehezen megy a kolegákkal megérttetni, hogy én is szakember vagyok, még ha nincs is akkora tapasztalatom, s így az én véleményem, álláspontom is meg legyen hallgatva. A szülőkkel se könnyű, mikor szembesítem őket, hogy én már felnőttem, a magam útját járom, hogy nem tudok más fejével és tapasztalatával élni, s igazából véve nem is akarok. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem őket, nem tartozuk hozzájuk, de el kell fogadják, hogy már nem vagyok egy kisgyerek, aki folyton melettük van, hanem önálló életem van, amit magam kell éljek, még ha az nem is egyezik azzal, amit esetleg ők elképzeltek számomra. Az itt töltött idő lehetőséget adott arra, hogy a kapcsolataimat is felülvizsgáljam, átgondoljam valamint újakat alakítsak ki, s meglássam, mit hoz ki különösen az egyikből a sors.

Hogy mit hoz a jövő, nem tudom még, de azt állítom, hogy a döntésemet nem bántam meg, s hálás vagyok mindenért, ami velem történt, úgy a nehéz, mint a szép pillanatokért. S hogy visszamennék-e Kolozsvárra? Lehet, de egyelőre még maradok a világ végén.

És akkor néhány kép.