Vihar-csendesítő
Zúg a tenger. Kavarog. Hullámokat vett és fejed fölött összecsap. Gondolataidban. Lelkedben. Mindenben. Készül valamire. Tovább kavarog. Nem tudod, mi lesz belőle. De érzed, hogy nem tréfál, nagy viharra számíthatsz. Egy különlegesre, amilyen talán még nem volt. S tán nem is lesz.
De
közben figyel. Ott van. Hallgat. Meghallgat. Kérdez. Teszi ezt egyszer.
Kétszer. Sokszor. Türelemmel. Bátorsággal. Érzed, hogy bátorságra késztet.
Érzed, hogy felelsz. Felelsz, mint tán még soha. Felelsz, mint ahogy magadnak
se. A válasz lassan jön. Nem a habokból vagy a hullámokból, hanem annál
mélyebbről. Vár. Nem siettet. Figyel. Néz. S amikor hosszasan belenéz a
szemedbe, nem tudod, mit lát ki belőle. Csak a zúgást? A habokat? Örvényeket?
Hullámokat? Ki tudja… Te nem. Vagy tán csak sejted, hogy nem csak ezeket. Félsz
a mélységektől, melyet felkavar s így megmutatsz.
De
aztán csend van. Néma csend. Békés csend. Tiszta csend. Benned. Körülötted.
Arcodon. Szívedben. Lassan-lassan, minden kérdéssel a vihar lassan, s így tán
biztosan – elül. Egyre halkul moraja. Gyengül ereje. Még hullámokat ver, de
csendesül. Hullámai tán nem csak őt háborgatják, hanem kicsap arra is, ki
csendesít. De talán nem ijed meg. Tán tovább kérdez. S a válaszok tán az egyre
hosszabb csendek lesznek.
Bátorság!
Ne féljetek!