Könny

... ahogy mész a HÉV-en, de amint leszállsz, mintha mi sem történt volna, pörögsz tovább, próbálva feledni a fájdalmat. Amint viszont újra senki nem figyel rád, elindulnak újra, újra potyognak a könnyeid. Csak ülsz nagy fáradtan a metrón, s nem is sejted, nem is érted, s ki tudja, tán nem is akarod megtudni, hogy mi bajod. Csak érzed, hogy bambulsz előre, kinézel fejedből, s közbe mintha tűvel szúrnák, szemedben a könnyi kigyűl. Tested minden sejtje, lelked minden gyenge szála azon kínlódik, hogy összegyűljön az a könny. S mikor már fája szemnek, hogy a könny csak szúr, s nem enyhít a sebeken, még csak nem is pislant egyet, hanem tűr, tűr rendületlenül.

Mikor aztán mégis elég, s már a másik könny fakad, az első, ki most kitoloncolt, nekivág a nagy útnak. Először félénken és bátortalanul kezd lassan kicsordulni. Lassan, keservesen az arcodon gördül végig, s mikor aztán szádat éri, egész tested megremeg. De nem áll meg, csak tovább kínoz, lefolyva az álladon. Egyszer csak nagy fájdalmat érzel, hisz eléri a nyakadat. Azt a nyakat simogatja gyilkosan, melyet nem egy apró könnycsepp, de egy kéz kellene érzékien megtegyen. De nincs ilyen kéz, nincs kinek keze oly érzéki szeretettel teli legyen, hogy ezt a gyilkos simogatást valamelyest enyhítse. S mikor ez így tudatosul, teljesen beleremegsz, s egyszer csak azt hallod, hogy szíved felsikolt. Oly annyira fájdalmas ez a sikoltás, hogy a könny is megijedve tovább gördül az útján. Szegény azt hiszi, hogy útja java már lejárt. De téved, nagyon téved, hisz ott a félig meztelen kebel, s nem áll semmi se útjába, hogy ezt a sorsot elkerülje. A szív verése felgyorsul, zakatol, akár a HÉV, s a könny is sebesen folyik, tehetetlen lefelé. Szűk völgyön jár, s ekkor észlel, hogy itt van ám az alkalom, megkínozni ezt a lelket, szívet, testet, szabadon. Fáj is ez a gonosz könny, hisz élesen simogat, csiklint.  Meg is rezdül ettől az egész test, s  így elkerülhetetlen, hogy a többi könny is ezt az utat tegye meg. Fáj, hisz más kellene itt járjon, nem egy gyilkos hadsereg, hanem kedves, szeretettel teljes csók, lehelet. De egyszer csak eltűnik ez a könny, hisz csak akadt egy határ, egy viselet, mely magába fogadta.

Csak ekkor ébred tudatára a szenvedő áldozat, hogy nem is az a könny a tettes, hanem a szív, az elme a képzelet. Hóhérja lett önmagának a szív, elme, képzelet.

Budapest, 2009 szeptember 12

Régi írás, régi emlékek, melyekre most már nem gondolok vissza fájdalommal, s ezért érzem azt, hogy képes vagyok megosztani veletek. Örvendek, hogy előkerült, s az írás nem mosódott el. Most nem ül könny a szememben, s cserébe egy barátságot őrzök a szívemben

Csilla